Szigeti Tamás, fotóriporter
Csillebérc, 1989. szeptember, a keletnémet menekültek távozása után – Fotó: © Szigeti Tamás
Kapkodós, rohanós volt a reggel, mint általában. Eszter már önállóan, egyedül ment az iskolába, hiszen 1989 szeptemberében jártunk, akkor lett harmadikos, és egy ilyen nagylánynak ez már nem probléma. Az ötéves Marcit viszont vinni kellett az oviba. Már félúton voltunk az autóhóz, amikor a kisfiam megállt és azt mondta:
– Papa, szeretném vinni Filipet.
Filip volt Marci kedvenc játékszere, alvókája, barátja, bizalmasa és még nagyon sokmindene. Egy kopott, piszkos, foltos, összefirkált, elnyűhetetlen, pótolhatatlan, tündéri fiúbaba.
– Hagyd most Filipet. Itthon megvár, amíg hazaérsz. Tudod, hogy az oviba úgysem szabad bevinni – mondtam és közben próbáltam lopni a távolságot a kispolszki felé.
– Tudom – mondta Marci – de szeretném, hogy legalább az úton velem legyen.
– Menjünk Marcikám. Ma még jobban kell sietnem, mint máskor.
– Tudom, de nagyon szeretném…
– Hát jó, de akkor futás – mondtam és kéz a kézben visszaszaladtunk a lakásba, ahol Marci felkapta Filipet, és – immár hárman – iszkiri az autóhoz.
A jó húszperces úton Marci egy pillanatra sem engedte el a babát. Beszélt hozzá, magyarázott, mutatta neki az autókat, a villamost és még sok más érdekességet. Az ovi előtt megnyugtatta, hogy sietni fog haza, és jót játszanak majd együtt délután, aztán elköszönt tőle.
Fotóriporterként dolgoztam egy országos napilapnál, és aznap én voltam az ügyeletes. Vagyis az én dolgom volt elkészíteni az aktuális hírképeket. „Nézz fel Csillebércre, hátha látsz ott valami érdekeset” – javasolta a rovatvezetőm.
Újra beültem hát a „kispolszkiba”, és felmentem az egykori úttörőtáborba, ahol néhány nappal korábban még azok az NDK-ból érkezett menekülők latktak, akik elhatározták, hogy történjen bármi, ők semmiképpen sem térnek vissza Kelet-Németországba.
Megrázó, gyomorszorító, szívfacsaró látvány fogadott. Egy kihalt tábor, amely úgy nézett ki, mintha valami szörnyű járvány pusztított volna. Pedig csak az történt, hogy amikor az ott lakókhoz eljutott a hírt, hogy Ausztrián keresztül elhagyhatják Magyarországot, semmivel sem törődve, mindent hátrahagyva, már-már pánikszerűen indultak el a határ felé. Ott maradt autó, lakókocsi, sátor, bőrönd, ruha, még a félig főtt leves is a tűzhelyen. És otthagyták a macit, a babát, a társasjátékot.
Eszembe jutott Marci, aki egy-két órával azelőtt még az alig néhány perces útra is magával vitte Filipet, mert az jelentette neki a biztonságot. Arra gondoltam, vajon mennyire hiányzik a kedvenc maci, a baba azoknak a német gyerekeknek, akik ilyen hirtelen indultak el szüleikkel egy sokkal hosszabb úton a bizonytalan, de talán szabadabb jövő felé.
Azóta is, ha ezt a fotót látom, azok az ismeretlen német gyerekek jutanak eszembe. Nagyon remélem, hogy kárpótolta őket az élet az elveszített kedvenceikért.
* Szigeti Tamás neves magyar fotográfus, a Magyar Fotóriporterek Társaságának alapító tagja és korábbi elnöke, számos magyarországi sajtófotódíj nyertese.
