Kanizsai-Nagy Dóra egy korcsolyázásról
Sally Szíriából akkor is vidáman mosolygott, amikor a jégre huppant – Fotó: © UNHCR/G. Kotschy
Megkapó volt, hogyan várták a gyerekek a nagy napot. Készültek és izgultak. Majd amikor megérkeztünk a jégpályára, volt olyan kislány, aki egyszerűen beleszeretett a korcsolyájába. Alig tudta kivárni, hogy felvehesse, utána pedig nemcsak a jégen, hanem még a betonon is csak abban akart szaladgálni, amikor pedig indultunk haza, alig lehetett meggyőzni, hogy levegye a lábáról. S persze nemcsak ő, hanem a többiek is úgy belelkesültek – pedig a többség akkor lépett életében először jégre –, hogy a legnehezebb feladat az volt, amikor záráskor le kellett terelni őket a pályáról. „Csak még egy kört! Csak még egyet!” – kérleltek mindenkit.
A Református Menekültmisszióban már évek óta hagyományunk, hogy a Karácsony előtti napokban korcsolyázni visszük a menekült gyerekeinket. Tavaly viszont egyszer csak jött egy telefonhívás, és ajándékként kaptuk meg ezt a lehetőséget, sőt, még többet is. A Városligeti Műjégpálya és az egyik budapesti városnézőbusz-társaság közösen lepett meg bennünket azzal, hogy felajánlották, elviszik egy esti idegenvezetéses körutazásra a gyerekeket, majd pedig vendégül látják őket egy kiadós korcsolyázásra.
December közepe lévén már sötét volt, amikor a busz útnak indult. Mindenki kapott egy Mikulás-sapkát, és az afgán, iraki, palesztin, szíriai és szomáliai gyerekek ámulva nézték a busz ablakaiból az esti fényekbe öltözött várost. Még az is óriási élmény volt nekik, ahogyan egyik nyelvről a másikra kapcsolgatva hol arabul, hol angolul, hol magyarul, hol valami más nyelven hallgatták a fejhallgatóban az idegenvezetést.
Lindát, a palesztin menekült kislányt elbűvölte az esti városnézés – Fotó: © UNHCR/G. Kotschy
Végül következett a jégpálya. Egy sereg izgatott gyerek húzott korcsolyát a lábára, és óvakodott rá a jégre kíváncsian, de azért a lelke mélyén kicsit félve. Majd néhány perc múlva már önfeledten csúszkáltak, mit sem törődve a nagy esésekkel, összevert könyökökkel és térdekkel. Csak az anyukák ijedeztek minden alkalommal a palánk mellett, a gyerekek kicsiktől a kamaszokig boldogan siklottak egyre magabiztosabban körbe-körbe. Felejthetetlen volt látni, ahogyan az amúgy nagy vagány afgán kamaszfiúk csetlő-botló gyerekekké válnak, ahogyan az idősebb gyerekek féltő gondoskodással fogják közre és segítik a kisebbeket, vagy akár azt, ahogyan a legnagyobb esés után is egytől egyig hősiesen mosolyogva tápászkodnak föl és vesznek új lendületet…
Nagyobb ajándékot ezek a gyerekek aligha kaphattak volna, mint ezt az önfeledt néhány órát, ahogyan mi sem kaphattunk volna tőlük értékesebbet, mint azt, hogy láthattuk a boldogságot csillogni a szemükben.
* Kanizsai-Nagy Dóra a Református Misszió Központ – Menekültmisszió vezetője
