Radonja Radenka története, Montenegró
„Köztiszteletben álló családként éltünk Szarajevóban. Jó életünk volt. Volt egy házunk és egy lakásunk. A háború azonban nem válogat, és mindent elveszítettünk.”
„A háború alatt mindvégig Szarajevóban maradtunk. Csak a Daytoni Egyezmény aláírása után hagytuk el a várost, mert féltünk az újonnan hivatalba lépő hatóságok esetleges megtorló lépéseitől. A házat, amelyikben laktunk, egy tüntető tömeg felgyújtotta, így 1996 szeptemberében a férjemmel idemenekültünk Barba, a montenegrói tengerpartra.
Amikor megérkeztünk, nem volt egy fillérünksem, nem voltak rokonaink, és a szó szoros értelmében az utcán kötöttünk ki. Béreltünk egy lakást, és abból étünk, hogy árultunk mindenfélét, amit csak tudtunk, jobbára az utcán, máskor a piacon. MInden energiánk arra ment el, hogy kifizethessük az albérletet, és kihúzzuk hónap végétől hónap végéig. Még cigarettát is árultam az ucán.
Kemény volt a szembesülés az új valósággal. Kifejezetten jómódú és köztiszteletben álló család voltunk, ehhez képest egyszercsak az utcán találtam magam cigarettát árulva és küszködve, hogy egyáltalán életben maradjak valahogy. Nagyon gyorsan és nagyon mélyre zuhantunk. Magas rangú hivatalnokként dolgoztam a Bosznia-hercegovinai Föderáció közigazgatási szolgálatánál, míg anyám a Végrehajtó Tanács elnökének hivatalában állt alkalmazásban. Tagadhatatlanul egy köztiszteletben álló családként éltünk Szarajevóban. Jó életünk volt. Volt egy házunk és egy lakásunk. A háború azonban nem válogat, és mindent elveszítettünk.
Leginkább a barátaim hiányoznak. Nagyszerű emberek voltak része az életemnek. A háború azonban szétszakított minket, egyesek ott vesztek a harcokban, mások külföldre mentek. Ez a veszteség súlyosabb, mint az, hogy minden vagyonom odalett. Odaadnám az össze lakást és földet, amink volt, csak visszakaphatnám a barátaimat. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nagyon szép emlékeim vannak, és egy ember, őszintén mondom, pusztán a szépre emlékezve is boldog lehet.
Még 2000-ben túléltem egy enyhébb agyvérzést, és cukorbeteg is lettem. S ha ennyi nem lett volna elég, a férjem és én elváltunk. Azaz egyedül maradtam, egy olyan országban, ahol se családom, se biztos jövedelmem.
Szerencsére az édesanyám a segítségemre sietett. Ennek a történetnek ő a hőse. Potom pénzért eladta mindenünket Szarajevóban, hogy abból biztosítson fedelet a fejem fölé Barban. Ez egyben azt is jelentette, hogy ő is visszajött Barba, hogy itt velem éljen és ápoljon. Talpra álltam az agyvérzésből, és ma jól vagyok. Három hónappal ezelőtt végre rendeztünk a jogi státusunkat Montenegróban, és most már nyugodtan építgethetjük az új életünket.
