Sahara története, Szlovákia
Sahara a lányaival – Fotó: © UNHCR/M. Parnica
Sahara Szomáliából menekült el, s jó néhány évvel később felajánlották neki az áttelepítés lehetőségét. Amikor találkoztam vele, éppen úton volt a szlovákiai Humennében található Vészhelyzeti Tranzit Központba. Szívszorító könnyedséggel mesélte el a történetét:
„Sokszor elmeséltem már, ne aggódjon, megbékéltem a múlttal, és próbálok csak a jövővel foglalkozni. Nem félek, meglehet azért nem, mert nem látom át, milyen nehéz lesz egy idegen helyen új életet kezdeni, de tudom, hogy ez a legjobb, amit tehetek az imádott lányaim érdekében.
Szomáliában születtem 1972-ben. Egy városban éltünk a szüleimmel és a bátyámmal, egészen addig, amíg 16 éves koromban egy nap megölték a szüleimet. Egyedül maradtam a nagymamámmal, aki úgy döntött, elhagyja Szomáliát, hogy engem megvédhessen. Két hónapig tartott az utunk, gyalog mentünk egészen a dzsibuti tengerpartig, ahonnan hajóval jutottunk el Jemenbe az Arab-tengeren át. Útközben a hajó motorja leégett, én pedig, feladva szinte minden reményt számot vetettem az életemmel. Ám szerencsénk volt, a zsúfolt bárkánkra rátalált egy arra elhaladó másik hajó, amelynek a személyzete segített nekünk végül eljutni a jemeni partokig.
Mások segtőkészségétől fügött az életünk, ők adtak nekünk ennivalót, és biztosítottak fedelet a fejünk fölé. Az utcán aludtunk, és koldulásból éltünk mindaddig, amíg egy jemeni menekülttábor be nem fogadott bennünket. Végre normális mederbe terelődött az életem, találtam munkát szolgálóként, és boldog voltam, hogy képes vagyok gondsokodni magamról és a szívemhez közel álló egyetlen rokonomról, a nagymamámról. Csakhogy az utazás gyötrelmei végzetesen kimerítették őt, rohamosan romlott az egészsége. Miután meghalt, találkoztam egy férfival, aki kész volt feleségül venni, ami óriási megkönnyebbülés volt. Egyedülálló nőnek, ráadásul menekültnek lenni egy idegen országban, az nem könnyű dolog, elhiheti. És én is szerettem őt. Az esküvőnk után találtunk egy takaros kis házat Jemen fővárosában, ahol sokkal több munkalehetőség kínálkozott.
Három lányunk született, ők már iskolába jártak, és éppen a negyedik gyermekünket vártam, amikor a férjem beadta a válókeresetet, és ismét egyedül maradtam.
Tudtam, hogy mindenféle támogatás nélkül nem leszek képes túlélni ezt a helyzetet, és az UNHCR-hez fordultam segítségért. Áttelepítési kérelmet adtam be, és egyszer csak közölték, hogy a rendkívül nehéz életkörülmények között élő és velem együtt erre a lehetőségre váró több száz menekült közül kiválasztottak.
Az emberek gyakran mondják, milyen rettentően nehéz döntés lehetett mindent ott hagyni, és egy teljesen eltérő kultúrájú másik országba költözni. Én azonban nagyon könnyen hoztam meg ezt a döntést. Kézen fogtam a gyerekeimet, ahogyan a nagymamám fogott kézen engem 27 évvel ezelőtt, és most úton vagyunk egy új, jobb élet felé.”
Szöveg: Lucia Kolpakova, UNHCR
