Philippe története, Közép-afrikai Köztársaság
„Amikor valaki menekült lesz, nincs alkalma megválasztani az országot, ahol végül kiköt. Olyan messzire akar menekülni, amennyire csak lehetséges, hogy mentse az életét. Így keveredtem én a Közép-afrikai Köztársaságba, jó messze Elefántcsontparttól, ahol a 2004-ben kitört konfliktus egyszerre volt politikai, katonai, vallási és etnikai.
A konfliktus kirobbanásakor egy francia étteremben dolgoztam annak vezetőjeként. Sorozatos fenyegetéseket kaptunk, és az egyik kollégámat súlyosan összeverték az utcán. A feleségemet elküldtem a szülei falujába, én pedig átköltöztem a saját szüleim házába, hogy biztonságban legyek. Ruhában aludtam a zsebemben pénzzel, amíg egy nap a rossz előérzeteim be nem igazolódtak. Egyik hajnalban, úgy 2 óra tájban, fegyveresek törték ránk az ajtót, hogy elvigyenek. Az épület biztonsági őre elmenekült, amikor meglátta a fegyvereket, mi pedig az egész családommal kiszöktünk a hátsó ajtón. Szétszaladtunk a szélrózsa minden irányába. Az éjszakát egy barátomnál töltöttem, majd szereztem egy autót, és elindultam vele kelet felé.
Egy szombati napon érkeztem meg Banguiba, majd hétfőn elmentem az UNHCR-irodába, hogy menedéket kérjek. Egész addig semmit nem tudtam a Közép-afrikai Köztársaságról, egyedül az ország elnökének a nevét hallottam korábban. Menekülés közben csak az járt a fejemben, hogy békére és biztonságra találjak.
A biztonságnak azonban ára volt. Amikor megpróbáltam telefonon felhívni a családomat és a feleségemet, egyiküket sem értem el. Mobiltelefonunk nem volt, a vezetékes számon pedig senki sem vette fel a kagylót. Már tíz éve élek itt, és tíz éve nem tudok semmit a szeretteimről.”
Szöveg: Aikaterini Kitidi, UNHCR