Suleiman története, Szlovénia
„Végül idén márciusban a feleségem és a lányom biztonságban megérkeztek szlovén földre. Ez volt életem egyik legboldogabb pillanata.”
Amikor a háború kitört Szíriában, teherautó-vezetőként dolgoztam. A falumban van néhány jókora birtok, ahová a teherautómmal szállítottam a munkásokat, illetve azzal vittem az ott termett árut is a piacra. A feleségem a háztartásunkat vezette. Vele volt a fiam és a lányom, hiszen még nem voltak iskoláskorúak, óvoda pedig nem volt a környéke.
Ám jött a háború, és mindent megváltoztatott. Egy csapásra rettentően nehéz lett az életünk, részben a rezsim miatt, részben pedig azért, mert a kurd kisebbséghez tartozunk. Később, ahogyan mesélték nekem, a környéken a helyzet csak még rosszabb lett, amikor az al-Kaida egyik szárnya, az al-Nosrah Front kaparintotta meg a falunk felett az ellenőrzést.
Aznap, amikor megkaptam a behívómat a rezsim hadseregébe, eldöntöttem, hogy elmenekülök az országból. Csak az volt a nagy kérdés, hogyan. Annyi pénzünk nem volt, hogy az egész család útnak induljon. A fiam és köztem egy rendkívül szoros kötelék van, ő nem engedte, hogy egyedül menjek. Szörnyű döntést kellett hoznunk: a gyerekeinket el kellett szakítanunk vagy az apjuktól, vagy az anyjuktól. A lányom túl kicsi volt, így neki az anyjával kellett maradnia. Végül úgy döntöttünk, hogy a fiam jön velem.
Autóval mentünk a szír–török határig, amit aztán gyalog léptünk át. A kisfiam nagyo sokat szenvedett. Sírt, mert nagyon félt, és folyton az édesanyját kérte. Törökországban egy szállodában éltünk tíz napig. Ott találkoztam egy férfival, aki azt ígérte, hogy szerez nekem egy hamis útlevelet, amivel eljuthatunk Svédországba. Sok pénzt fizettem neki, de mivel nem tudok olvasni, nem tudtam megkülönböztetni egy szlovén útlevelet a svédtől. Így történt, hogy végül Szlovéniában kötöttünk ki.
Valójában csak egy dolog számított, az, hogy a fiammal végre egy békés helyre jutottunk. A lelkemben persze korántsem volt béke. A feleségemet és a lányomat Szíriában hagytam a szüleimmel. Hihetetlen megkönnyebbülés volt, amikor hét hónappal később át tudtak menekülni Irakba. De még mindig el voltunk szakítva egymástól. Irakban egy hatalmas menekülttáborban éltek, ahol a bagdadi kormány biztosította nekik az áramot, adta a sátrat és az ivóvizet, viszont az ennivalóért fizetniük kellett. Szerencse, hogy hagytam némi pénzt a feleségemnek, mielőtt Szlovéniába jöttem.
Hála a Slovenska Filantropija nevű civil szervezet és a partnerei – a szlovén belügyminisztérium, az IOM és az UNHCR – családegyesítési programjának, az egyike lettünk a lista élén szereplő családoknak. Végül idén márciusban a feleségem és a lányom biztonságban megérkeztek szlovén földre. Ez volt életem egyik legboldogabb pillanata.
Most már a jövőre is merek gondolni, és arra vágyom, hogy Szlovéniában is elkezdhessem teherautó-sofőrként megkeresni a család kenyerét.
Szöveg: Blaž Habjan
