Yasser története, Bulgária
A 23 éves szíriai Yasser legszívesebben arra emlékszik, hogy a barátaival a plázába jártak szórakozni. „Egész életemben Damaszkuszban éltem, minden emlékem oda köt” – mondja. – Fotó: UNHCR/D. Kasavelov
Amikor Damaszkuszba is elért a háború, a mi környékünk volt az első, ahol elkezdődtek a harcok. Az egyik éjszaka, amikor éppen zajlott egy tüntetés, hullani kezdtek a bombák, és megöltek négyszáz embert. Reggel hatra az utcánk megsemmisült. A mi házunkat is találat érte, így nem volt más választásunk, el kellett hagynunk a lakhatatlanná vált romokat.
Először Kuneitra tartományban találtunk menedékre. Ám még ha távolabb voltunk is a leghevesebb harcoktól, többé nem járhattam a középiskolámba, ahol addig idegenforgalmat tanultam. Két választásom maradt: vagy csatlakozom valamelyik hadsereghez, vagy elhagyom az országot. Libanonba mentem, alig 180 dollárral a zsebemben, onnan pedig Isztambulba. Az első hetek nagyon nehezek és magányosak voltak.
Törökországban öt barátommal sikerült egy gyárban elhelyezkednünk, ahol kartondobozokat készítettek. Éppen csak annyit kerestünk, hogy futotta ételre. Több mint tizenkét órát dolgoztam minden nap. Végül mind a hatan úgy döntöttünk, hogy az Európai Unióban kell menedéket kérnünk. Nem volt pénzünk, így magunk próbálkoztunk, embercsempészek nélkül.
Amikor 2013. december 2-án útnak indultunk, volt nálunk néhány kinyomtatott térkép, egy GPS, ennivaló és zseblámpák. A Rezovo folyó mentén gyalogoltunk, amíg át nem jutottunk Bulgáriába. Három napig tartott az út.
Bulgariában a lepusztult Harmani menekülttábor egy düledező épületébe vittek bennünket, ahol egyedülálló férfiak voltak elszállásolva. Szörnyű volt. Nem volt fürdőszoba vagy zuhanyzó, az emberek tüzeket raktak az udvaron, és azoknál melegedtek, és alig volt ennivaló. Majd a helyzet lassacskán napról napra javult, és mára egész tisztességesek az állapotok. Néhány hét után mi hatan létrehoztunk egy afféle önkéntes csoportot, hogy segítsünk a tábor körül. Majd nem sokkal később elindítottunk egy iskolát a táborban élő gyerekeknek. Van teendőnk bőven.
Amint a háború véget ér, azonnal visszamegyek Szíriába. De látom, hogy egyhamar nem lesz vége. Még tíz év múlva sem.
Szöveg: Borisz Csesirkov, UNHCR
