Sophie, 31 éves: „Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, mert ők annyira ártatlanok. Bármit tesznek, azt hátsó szándék nélkül teszik. Sokkal több bizalom van bennük mások iránt, mint a felnőttekben.”

„Szeptemberben, az óvodai év elején az új gyerekek mindig sírnak, amikor meglátnak. Néhányan közülük először nem is akarnak hozzám érni, de egy kis idő elteltével már megbíznak bennem. A gyerekek nem előítéletesek. Mások hatására vállnak azzá. Nem egyszer azt látom, hogy a gyerekek pont úgy reagálnak, ahogy azt a szüleiktől látják.”
„Igyekszem hasznos tagja lenni a magyar társadalomnak: dolgozom és adót fizetek. És segítek a gyerekeknek, hogy nyitottak legyenek, ha külföldiekkel vagy bármilyen tőlük különböző emberrel találkoznak.”

„Megpróbálok mindig mosolyogni, és ez meglepi az embereket. Mi Afrikában, ha gondjaink vannak, mosolygunk. Ha valaki meghal, sírunk, de apró dolgok miatt nem szoktunk. Az európaiak nagyon érzékenyek, és könnyen sírnak.”

Sophie a női nemi szerv csonkítás elől menekült el a nyugat-afrikai Togóból. Egy vallási közösség révén kilenc lánnyal együtt hagyta el az országot és egy hosszadalmas út végén egyedül érkezett Magyarországra.

Az asszony 2004-ben kapott menedékjogot és gyermekei – két tízéves ikerfia és hétéves kislánya – már mind itt születtek. Munkája során is gyerekek között van, hiszen dadusként dolgozik egy állami óvodában. Azt mondja, minden kapcsolata megszakadt togói családjával, és szeretne magyar állampolgárrá válni, de a kérelmét már kétszer elutasították.

Sophie-t egy teherhajó konténerében csempészték át Európába. Mit érez, amikor a hírekben apró, túlzsúfolt menekülthajókat lát elsüllyedni a Földközi-tengeren? „Ilyenkor arra gondolok, milyen nagyon szerencsés vagyok.”

Ahogy az idegengyűlölet egyre nő Magyarországon, Sophie szeretné, ha a magyarok megértenék, hogy „a menekültek nem bűnözők, hanem olyan emberek, mint ők. Nem azért jövünk, hogy gondot okozzunk az országban.”

Menekültek. Hétköznapi emberek, rendkívüli sorsok. Oszd meg a történetüket!